Elmélkedés

Ma senki se várjon tőlem napi híreket, azaz azt, hogy leírom, hogyan is telt a napom. Most nem erre vagyok ráhangolódva, hanem teljesen más dolgokra.

Reggel például rögtön olyan hírrel taglóztak le, hogy azt el sem tudnátok hinni. Imagine-ről páran tudnak róla, és szerintem az illető nem szeretné, ha elmondanám, így megmarad azok titkának, akik ismerik a történetet.

Viszont gondolkozásra késztetett az a Valaki (így fogom hívni, mert máshogy nem tudom). Milyen témában?

Nos…

Mindannyian másak vagyunk, máshogy fogunk fel dolgokat, mások a képességeink, s ezeknek megfelelően próbálunk élni, próbálunk új dolgokat megismerni. De magunkat tudjuk mindvégig adni? Valakinek ez nem sikerül, és inkább álcák mögé bújik, ahogy teszem ezt én is, meg még jó páran.

Mert tudjátok rólam, hogy Dézi Hannának hívnak, és hogy ez nem az eredeti nevem. És ti szépen el is hiszitek. Jól van ez így? Ilyen hiszékenyek az emberek? Látják még a jót a másikban akkor is, ha az közben nincs ott.

Persze én találtam ki Hannát, és manapság már felülkerekedett rajtam, de én akkor is megmaradok Julcsinak, akinek az édesanyám keresztelt a nővéremnek köszönhetően. Nem is akarom elfeledni, ki vagyok, mi vagyok, és másokat sem szeretnék becsapni. Ha bővebben érdeklek valakit, csak kérdeznie kell, és én válaszolok, mert van egy olyan különleges tulajdonságom, hogy mindent meg akarok válaszolni, még akkor is, ha magáról a kérdés tartalmáról fogalmam sincs. Ez vagyok én.

Az álarcok. Miért bújik valaki egy ilyen mögé? Mindenki más okból. Hogy én mégis miért? Ezt nem igazán tudnám megválaszolni. Azt sem tudom, miért találtam ki anno először Láza Liát, aztán Dézi Hannát. Valahogy jó érzéssel töltött el, hogy más lehetek, mint aki, pedig szeretek önmagam lenni. Mindez talán a színjátszásra vezethető vissza.

Egy hosszú dráma az élet, amiben mi játszzuk a főszerepet. S rajtunk áll vagy bukik a dolog, hogyan végződik ez a sokáig tartó színjáték. Ha én úgy akarom leélni, hogy közben másnak adom ki magam, a saját jogom, szabad világban élünk. De ha úgy döntök, hogy Hannát kitörlöm azok életéből, akikkel kapcsolatba lépett, az is a saját szívem egy álláspontja. Remélem, ilyen lépésre sosem kerül sor… Nem, mert Hanna már úgy hozzámnőtt, hogy ha kiszakítanák belőlem, akkor sosem lehetnék újra önmagam. De jól van ez így?

*

Lucynak msn-en volt egy nagyon jó mondata. Arról beszélgettünk, hogy kinek van igazi barátja és kinek nem. Én még egy ilyen társat sosem találtam. Nővéremnek ott van a másodunokanővérünk, a Húgomnak Anna és Pam (nem eredeti nevek), és nekem? Én senkivel sem vagyok olyan kapcsolatban, aki számomra annyi mindent jelenthetne, mint a testvéreimnek az előbb említett személyek.

Hol is szerzik általában az emberek a barátságot? Óvodában, iskolában… Nagyrészt. Mindig hittem, hogy vannak barátaim. De most kell belátnom, hogy nincsenek, engem állandóan kihasználtak, ez a szomorú tény. És őszintén bevallom: hagytam magam, mert észre sem vettem a dolgot.

Itt jön tehát Lucy nagyon jó mondata: rossz társaságba keveredtem.

Bezony. Folyton csak rossz társaságba… *sóhaj*

És ma Grace klinikát néztem, ami nem meglepő… Inkább benne George egy mondata, amire pontosan már nem emlékszem, de a lényege az volt, hogy: a középiskolában azért nem érezte jól magát, mert más volt, mint a többiek. De aztán jött az egyetem.

Na, én is erre várok. Hátha az egyetemen megtörik a jég, és végre találhatok egy olyan barátnőt (vagy barátot – mert én hiszem, hogy lehet nő és férfi között barátság!), akire egész életemben számíthatok, és ugyanígy ő is rám… Szép álom, de bízni kell benne, és akkor hátha valóra válik. Hiszen az ember társas lénynek teremtődött, magányosnak nem jó lenni. (Ilyenkor látszik, mennyire egyedül érzem magam: trilógiát írtam két éve erről a témáról…)

*

Nem jó függőnek lenni. Ezt én mondom, aki sok mindennek voltam már a függője.

Kezdjük a legelsővel, ami úgy két éves koromtól kezdve egészen tavalyig kínzott. Bindergettem a hajam, vagyis a kezem állandóan a hajamban volt, és folyton piszkáltam vele, amitől nem csak hülyén néztem ki, hanem a hajamnak sem tett jót. De ahogy elkezdtem növeszteni, valahogy rávettem magam, hogy leszokjak. És lőn csoda! Egy jó ideje már nem azon kapom magam, hogy megint a kézfejemre kell ütnöm, amiért azt csináltam. És ez olyan felemelő érzés!

Majd a sorozatok. Kimondhatatlanul függő vagyok… vagyis azt hiszem, voltam. Ezt annak a számlájára írom, hogy nincsenek barátaim, és a tévé elé menekültem.

Azt hinné az ember, hogy a korai stádium után (általános iskola utolsó évei, amikor a dél-amerikai szappanoperák hódítottak) már nem jöhet újabb löket. Pedig igen.

Januárban még elmondhattam magamról, hogy heti 16 sorozatot nézek. (Megcsömöltem, ezért drasztikusan mindegyiket abbahagytam. A hirtelenség a legjobb eszköz. Azonnal abba kell hagyni, nem szabad engedményeket hagyni…) Belegondolni is rossz most, hogy mik voltak azok. Aztán jött a net, és folyamatosan lekoptam róluk.

Viszont most itt a nyár, és megint kezdek a rabjukká válni. Még szerencse, hogy a tévém tönkrement, mert így választanom kell a tévé és a net között… Ez nem jó így, de legalább már nem egyszerre megy az egész.

Szerintem három-négy sorozat még egészséges, de több már semmiképpen sem. Most egyet nézek…

A net. Emlékszem, valamikor még az iskolában említettem valamelyik volt osztálytársamnak, hogy én mennyire nagy függő vagyok. Bizony, ez volt a helyzet. Talán még ma is ez van, de már nem vagyok ebben olyan biztos.

Nem jó valaminek a foglya lenni. A múltkor téma volt Imagine-chaten az alkoholizmus… vagyis az italok. Hogy én miért vetem el annyira őket? Szerintem azért, mert ismerem magam, és tudom, hogy ha először nem is, kis idő után annyira a hatalmukba kerítenének, hogy még egy intézetben se nagyon tudnának leszokatni róluk. Megelőzöm a bajt.

Ugyanez a dohányzás és a drogok…

De a netnél jártam!

Még suliban az osztálytársamnak említettem. Igen, mert ahogy hazajöttem, első dolgom az volt, hogy a gépet bekapcsoltam, és felléptem a világhálóra. Már a tanulás rovására is ment, pedig amúgy sem voltam az a magolós típus. Éreztem, hogy az úgy nem jó, ezért egy napig szüneteltettem… És semmi bajom nem volt tőle.

Ezért manapság már nem is nagyon izgat, ha csak délután kapcsolom be a gépet és csatlakozok a hálóra… egyszer le kell szoknom róla… főleg azért is, mert jön az egyetem, és nem hiszem, hogy lesz időm egész nap a gép előtt ülni.

Az írás.

Öt éven keresztül megszállott voltam… két éve volt egy időszakom, amikor egy hónapig nem írtam, meg idén. Először rosszul éreztem magam, majd elvonási tünetek (étvágytalanság, fáradékonyság, rossz álmok, hallucinációk stb.) jelentkeztek rajtam, de azt hiszem, erről már szóltam is valamelyik bejegyzésben.

Miközben pihentettem, nem is volt időm foglalkozni vele egyébként. Hiszen a szóbelire „készülgettem”. Ám utána újra belevetettem magam, és ma újra érzem azt a fonalat, amit már régóta nem.

De azért azt hiszem, hogy az írás örök mániám lesz. Lássátok: életem leghosszabb blogbejegyzését olvassátok most…

Nem is tudom, ennyi minden után milyen összegzéssel kellene búcsúznom. Hallani még fogtok rólam, nem vagyok én olyan kegyetlen (csak Meriről mind a négy könyvemet töröltem…), hogy hirtelen eltűnjek, nem merném megcsinálni a lelkiismeretem miatt.

Mindenesetre függőnek lenni nem jó, és szerintem egyszer mindenkinek el kell gondolkoznia azon, hogy mi az, amiről le kellene mondania annak érdekében, hogy testi-lelki egészségét megőrizhesse. Én már pár dologról lemondtam, és így visszagondolva: jól tettem…

Legyetek rosszak! – Mert jónak lenni olyan unalmas…

Üdv,

Hanna